1. fejezet

Sziasztok Kedveskéim! 

Nagyon remélem, hogy sikerül megszerettetnem veletek ezt a történetet és, hogy elégedettek lesztek vele. Tudom, az első fejezet nem lett túl hosszú, próbálok majd minél terjedelmesebb részeket írni, és azt is tudom, hogy nem lett túl izgalmas sem. Lehetséges, hogy idő, míg beindul a történet, de remélem megéri nektek majd olvasni! :) 

Puszi,

Lana Tookes

Reggel a nyári nap sugarainak kedves simogatására ébredtem. A fehér selyempárnák kényelmes sűrűjében feküdtem, az álomvilág és a valóság küszöbén lebegve. Szőke hajam homlokomra tapadt, majd pár álmos pislogás után ülőhelyzetbe tápászkodtam, megdörzsöltem a szememet, ásítottam, majd megnyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. 

A barna éjjeliszekrényen lévő digitális órára pillantottam, ami fél tízet mutatott. Még volt időm elkészülni az állásinterjúra, amire tizenegykor voltam hivatalos. A jó hírű és fényűző Barrington Hotel recepciójára jelentkeztem, végső elkeseredésemben, miután a Corella Hotel & Spa - az előző munkahelyem - végleg csődbe ment. Kiderült, hogy a hotel alapítója és vezetője olyan hitelekbe verte magát, amelyektől már semmiképp nem tudott szabadulni. 

A szatén, fehér-csipkés hálóingem kellemesen simogatta combjaimat, ahogyan felkeltem ágyam békés melegéből. Belebújtam egy rózsaszín papucsba és a konyha felé vettem az irányt, ahol jól tudtam, hogy a Brian által készített, finom kávé vár engem. A férfi egy ügyvédi irodában dolgozott és minden hétköznap hat órára járt be dolgozni, így mielőtt elindult, mindig készített nekem kávét, pont úgy, ahogyan szeretem. 

Ez alatt a két év alatt teljesen megismertük egymás testét, szokásait, előnyeit és hátrányait. Csendben elfogyasztottam a fekete finomságot, mellé egy croissant, miközben a napilapot olvasgattam a pultnak támaszkodva. Miután végeztem, telefonomat felhangosítottam és kedvenc zenéim kíséretében felvettem a direkt erre a napra előkészített ruhámat. Egy hosszú, fehér, térdem főlé érő szoknyát, és rá egy fekete blézert. Miközben sminkeltem, énekelni és dúdolni kezdtem az aktuális dallamot. Mindennel együtt fél tizenegyre már kész voltam, bezártam a bejárati ajtót, leintettem egy taxit, majd nagy reményekkel elindultam a célom felé.

* * *

Tudtam, hogy nem kapom meg az állást. Bosszúsan vágtam be a taxi ajtaját, elmondtam a pontos címünket és gondolataimat ezentúl annak a vörös, kihívó ruhájú nőnek szenteltem, aki minden bizonnyal meg fogja kapni a munkát, amire én nagyon vágytam. A mellettem ülő idősebb nő szerint, aki ugyanolyan bosszús volt, mint én, a vörös nő a vezető sógornője volt, aki valószínűleg csak a formaiság miatt ment el az állásinterjúra, de a munka már régen neki volt elkönyvelve.

Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Muszáj volt munkát találnom, Briannal nem rég kezdtük el a közös életünket, de már hosszú hónapok óta nem találtam egy rendes állást. Következő szerdán nagy valószínűséggel csak nézni fogom, ahogyan Jasmine költi a pénzét szebbnél szebb ruhákra.

Tekintetemmel az ablakon túli világot szemléletem, a mellettünk elhaladó autókat és gyalogosokat, a fákat, lámpaoszlopokat, s a szebbnél szebb házakat. A megszokott városi látképen hirtelen feltűnt egy rózsaszín cégér, melyet még sosem láttam. A táblán csak egy kis csillagocska volt, mellette pedig egy rövid szöveg. Mario's Photography. 

Rögtön eszembe jutott Jasmine és a tegnapi beszélgetésünk a kávézóban, s éreztem ahogyan kis válltáskámat ólomsúlyként nyomja az a bizonyos névjegykártya. Szívem hevesen kezdett verni, mikor arra gondoltam, hogy fehérneműben és még kitudja miben álljak kamerák és ismeretlen emberek elé. Nem voltam ez a fajta lány, általában visszafogott és szégyenlős voltam, de az a gondolat, hogy Brian meglátja azokat a képeket... kissé megrészegített. Biztos voltam benne, hogy odáig lenne értük, főleg azért, mert ilyesfajta meglepetésre biztosan nem számít. Arcom azonnal rákvörössé változott, pár másodpercig még fontolgattam a dolgot, majd szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg. Valószínűleg ugyanúgy meglepte ez a felszólalásom, mint engem, mivel  hirtelen a fékre lépett, engem pedig csak a biztonsági öv tartott vissza attól, hogy felkenődjek az anyósülés háttámlájára. Megköszöntem, majd kifizettem az utat, de a stúdió előtt lábam a földbe gyökerezett. Percekig csak néztem a nem túl nagy üzletet, a kirakatban pedig több fotó sorakozott egymás mellett. Az első képen egy hosszú, barna hajú lány pózolt, teljesen fehérben, arcán érzékiséggel egy szürke háttér előtt. Csodálatos volt. A következő képen egy szőke hajú kisfiú és egy barna kislány ölelték egymást, mosolyogva egy régi hinta mellett. Testvéreknek gondoltam őket, arcuk hasonlósága miatt. Több családi fénykép is ki volt állítva, de voltak ott többek között tablóképek, fotók háziállatokról és növényekről, esetleg régi tárgyakról. Láttam rajtuk, hogy ezek profi munkák, ezért rögtön elöntött a vágy, hogy én is lássak magamról ilyen megnyerő képeket, habár a félénkség még mindig harcot vívott ezzel az érzéssel bennem. 

A kirakatüvegen túl láttam némi mozgást odabent, árnyékokat és ha jobban figyeltem, még beszélgetés is szűrődött ki. Nyeltem egyet, majd felemeltem a kezem és a kilincsre tettem. Tudtam, hogy abban a pillanatban kellett eldöntenem, hogy tényleg belevágok-e.